Régi – új gondolatok

Idézet

„De ez a csodálat és nimbusz csak úgy a felületen élt. Nem gyökerezett ez a komoly érzések között. Mindenki szívesen látott egy költőt vagy írót a házánál, tejbe, vajba fürösztötte, a nagyobbaknak még fáklyát is vitt, de azért senki se szerette volna, hogy a fia író legyen vagy hogy a lányát író vegye el. Az író fogalma alatt egy szegény ördög értetődött, akinek annyi sok esze van, hogy a fölöslege versekben vagy mesékben csurran ki. A fölösleges ész és a fölösleges háj nem visz jóra. A távol keleten az őrülteket tisztelik. Itt e félőrülteknek jutott ki a reverencia. De a kenyér meg a kalács az a tekintetes uraké. A poéta-féle embert nem tekintették alkalmasnak hivatalra. Legföljebb főjegyzőnek csúszott be imitt-amott »arany tollú« titulussal, de ez ellen is érvek hozattak fel, hogy »nem énekel a csíz, ha bőven van a kendermagja«, isten ellen való vétek egy ilyen talentumot kenyérbe hozni. Az íróféle tehát valóságosan száműzve volt abból a társadalomból, mely valamelyes módon egzisztenciát alapíthat a maga és családja számára. Kiválóságát mint nyűgöt cipelte. S teljesen magára volt hagyatva a társadalomban. És milyen volt ez a társadalom! Az ő számukra mostoha és rideg.

       Más országokban az udvar pártolta a poétákat. Királyok évdíjakat adtak nekik. Itt nem volt udvar és a Bécsben levő tudomást csak akkor vett az irkászokról, ha kellemetlenekké kezdtek válni. A főpapság művészet- és költészet-pártolása csak a szentképekig és az egyházi énekig terjedt. A dús latifundiumok urai ellenben a táncosnőket választották a különböző művészi válfajokból. Örök szégyene e gazdag arisztokratáknak, hogy Petőfi Sándor költeményei csak úgy jelenhettek meg, hogy Tóth Gáspár szabómester ajánlkozott a nyomtatási költségek viselésére. Pedig ez akkor volt, mikor a pazarlás valóságos orgiáit ülte, mikor két gavallér úr két uradalmat emelt el egy kártyalapon »Szalárd vagy Mácsa«, mikor egy diétai követ a Párizsból hozatott hintajában elnyújtózkodván, minthogy alkalmatlan volt neki az ékszertok, melyben húszezer forintot érő mentelánca és kardja volt, szándékosan lelökte lábaival a kocsiból. Még élt az a Festetich gróf, ki a fösvény Ferenc császárt látván vendégül, a két gyertyánál, amellyel magas vendégét hálószobájába kísérte, harminc darab ezrest elégetett abban a naiv hitben, hogy az a császár zsebébe megy – mint aki ennyivel több bankót nyomhat magának.

      Száz és száz ilyen stikli híre szerte keringett akkor az országban, kápráztatva a fantáziákat, mikor Vörösmarty, Bajza szegénységben élt s ha valamelyik kisebb író meghalt, gyűjtés útján kellett eltemetni. De még az itt felhozott ellentétnél is jobban szemet szúrt, hogy a kiadók gazdagodtak, Heckenast, Enlich, Hartleben, Geibel vagyont szereztek, ami igen nagy panaszokat szült a Közvélemény asztalánál és a Csigában, ahová a fiatal írók jártak, Az ingerültség nőttön-nőtt, mert az emberi gyengeség mindig a legközelebbi oknál áll meg. (Senki sem kutatta azt, hogy a közönség kicsiny és hogy a kiadók haszna inkább az iskolai könyvekből származik.) Körülbelül e kategóriába estek a szerkesztők is, kik (akár az ő vállalatuk volt a lap, akár nem) szintén rosszul fizették a dolgozatokat. A munka és gyümölcsének egyenlőtlen felosztása képezte az elégedetlenség kútforrását.”

 

 
 

Beszélgetés a Virágoskert a vasfüggöny mögött című könyvről

Mókus a kertben

„Műszaki gondolkodású ember könyvet is ír?” „Ez nem egy ördögtől való dolog, hiszen ha az ember fogékonyságot mutat rá – több példa is van erre -, mérnök emberek is megfogalmaznak nagyon szép lírikus költeményeket. Nekem az irodalommal eléggé speciális találkozásom volt még nagyon fiatalon… olyan pedagógussal hozott össze az élet, aki… Petőfi versekkel ismertetett meg, … Olvass tovább